Szakad a hó!

Nem baj! Linda lányommal akkor is kivisszük Szelídet egy kis sétára. Előtte rátesszük a kötőféket, egy nyeregalátétet és egy voltizshevedert. Nem zavarja. Az már inkább, hogy egyedül visszük ki terepre.

Bent az erdőben már csendesebben viselkedik, bár néha akkorát nyerít a fülembe, hogy szinte fáj.

Lindát kétszer felhasaltatom Szelíd hátára - nem zavarja. Harmadjára felül. Nem gond. Elindulunk. Annyira jól megy, hogy félórát biztosan ül rajta a lányom. Közben szakad a nedves hó, erősen fuj a szél. Elég jól megázunk.

Felfelé a legkönnyebb a lovas dolga, könnyen leugrik, ha kell, és a lovat leköti az emelkedő. Mivel ez jól működik, az egyenes részen sem kell leszállnia Lindának. Ekkor már könnyebb megviccelni a lovast.

A lejtő a legnehezebb, itt szabadulhat meg a hátas a terhétől a legkönnyebben. Ráadásul csúszik is. Szelíd nevéhez méltón tűri a megpróbáltatásokat. A szánkózó dombon már tényleg leszáll a lányom, de inkább csak azért, hogy kíméljük a lovat.

Szelíd boldog mikor hazaérünk, mi pedig nagyon büszkék vagyunk rá.